most se

ohhhhhhhhhhhhhhhhhh

Faszom nem jut eszembe semmi cím

- Ideérsz még időben, tökmag?

A panorámaablak halványra koptatott piszokpöttyein túl lassan elkezdett kibontakozni a kései napfényben fürdőző erdő magasra törő bükkfáinak büszke vonulata. Guri tavasza, mint azelőtt minden más, tizenöt alkalommal, most is lelkeveszettül gyönyörűen pingálva színezte s bontotta sóhajtozó szirmaira a tengernyi bazsarózsavirágot; Minseok királykék üvegbe vont szemei sóvárogva idézték fel a buszút során elvesztett megannyi tündökölve bimbózó árkot. Lélegzetét meg-megakasztotta, egyre inkább nehezítette a félrehúzott ablak tenyérnyi résén át beszökő orgonaízű virágillat fullasztó párája, s áldotta a sárgán szikrázó eget, hogy tizenhatodik életévét betöltve sem tört rá a máskor oly sokakat kínzó allergia. Minseok forró arca az átmelegedett üvegre simult, perceken belül rövid, sötéten pislogó pillái pedig már egymásba is súrlódtak a terhes hőhullámban. Túloldalt a zöld észveszejtő smaragdja mázolta össze az ablakot, dúsan, erősen, olyan igazán sebesen, mintha csak arra várna, összes ágát megfeszítve végre szilánkokra roppanthassa a légtelen világot. Minseok levendulás szemhéján átsugárzott egy pollenfoltot üldöző fénynyaláb. Délután volt, balzsamosra hízott április végi délután, mikor a madarak kurta ágakra szaladva hirdették dalukat, s a felhők közé már-már lekacsintgattak a hamiskás csillagok. A fiú lassan számolta fejében a perceket, tudta jól, hány megállót kell még elhagyjanak, mire az ég kibontja harsány szoknyáját a rég szeretett teniszpálya füve fölé; nem volt túlságosan hosszú az odatartó út, Minseok mégis minden alkalommal egyre jobban várta, minél hamarabb leszállhasson, hogy végre átléphesse az eldugott kis létesítmény rozsdásra kopott kapuját. Szeretett pályán lenni, ha nem is űzte a sportot olyan nagyon erős, versenyszerűen – a harmattal hímzett fűben járva mindig különös izgatottság futotta testét át.

No broken hearts

- A madarak ősszel délre repülnek, igaz, jiejie?

Epres alkonyat volt, hűvös és rózsaszín; vándorló madarak akvarellként elkent fekete sziluettje borította be az eget.

- Ne menj túl közel a parthoz, Lu Han – pirított rá a fiatal asszony. - A végén még a tengerbe esel.

Lu Han nem bánta volna – de az nő megragadta vékony karját, és visszarántotta a homokot nyaldosó csendes hullámoktól.

- Elrepülnek, igaz? Anya mondta, mi-

- És egyébként is, fél óránk van visszaérni a városba! Mr. Im nem fogja csak azért tovább tartani az órát, hogy te nyugodtan zongorázhass.

A hullámok felmorajlottak. Tél volt, kegyetlen február közepe, de a kikötő vize még ilyenkor sem fagyott be.

Lu Han tudta, hogy soha nem is fog, tanították neki, mint azt a sok mindent, amit nem értett és nem is szeretett, de be kellett magolnia. Tudnod kell, mondták. Hogy a Hold forog a tengelye körül, kering a Föld körül, hogy a Föld forog a tengelye körül, kering a Nap körül és hogy a Nap – Nap nélkül meghalnánk, nem lenne fény, világosság, se élet, se halál, se zene.

Az iskolában tanították, miért van élet és hogy alakult ki, de azt nem, hogyan töltsük el.

Ha Fei-t kérdezte róla, mindig egyszerű választ kapott: - Ez szubjektív.

Ezt persze már megint nem értette, és inkább visszatért a zongorához.

A zongora fekete volt. Nagy, hatalmas. Mikor belépett a hangversenyterembe, mindig egyedül állt, nyitva, hogy bárki játszhasson rajta. Nem mondott, nem is kérdezett semmit. Hiába, magában csak egy zongora volt – ahogy magában a pianista is csak egy ember volt, tehetetlen, hangtalan, erejétől megfosztva. Nyolcvannyolc billentyű - ötvenkét elefántcsont, harminchat éjfekete – várta a megfelelő érintést, a megfelelő pillanatot, a megfelelő ujjakat, szólni akart, sírni, ríni, kacagni, sikoltani, üvölteni, kiadni a fájdalmát és az örömét-

És ez volt minden, ami Lu Han-nak kellett.