No broken hearts

- A madarak ősszel délre repülnek, igaz, jiejie?

Epres alkonyat volt, hűvös és rózsaszín; vándorló madarak akvarellként elkent fekete sziluettje borította be az eget.

- Ne menj túl közel a parthoz, Lu Han – pirított rá a fiatal asszony. - A végén még a tengerbe esel.

Lu Han nem bánta volna – de az nő megragadta vékony karját, és visszarántotta a homokot nyaldosó csendes hullámoktól.

- Elrepülnek, igaz? Anya mondta, mi-

- És egyébként is, fél óránk van visszaérni a városba! Mr. Im nem fogja csak azért tovább tartani az órát, hogy te nyugodtan zongorázhass.

A hullámok felmorajlottak. Tél volt, kegyetlen február közepe, de a kikötő vize még ilyenkor sem fagyott be.

Lu Han tudta, hogy soha nem is fog, tanították neki, mint azt a sok mindent, amit nem értett és nem is szeretett, de be kellett magolnia. Tudnod kell, mondták. Hogy a Hold forog a tengelye körül, kering a Föld körül, hogy a Föld forog a tengelye körül, kering a Nap körül és hogy a Nap – Nap nélkül meghalnánk, nem lenne fény, világosság, se élet, se halál, se zene.

Az iskolában tanították, miért van élet és hogy alakult ki, de azt nem, hogyan töltsük el.

Ha Fei-t kérdezte róla, mindig egyszerű választ kapott: - Ez szubjektív.

Ezt persze már megint nem értette, és inkább visszatért a zongorához.

A zongora fekete volt. Nagy, hatalmas. Mikor belépett a hangversenyterembe, mindig egyedül állt, nyitva, hogy bárki játszhasson rajta. Nem mondott, nem is kérdezett semmit. Hiába, magában csak egy zongora volt – ahogy magában a pianista is csak egy ember volt, tehetetlen, hangtalan, erejétől megfosztva. Nyolcvannyolc billentyű - ötvenkét elefántcsont, harminchat éjfekete – várta a megfelelő érintést, a megfelelő pillanatot, a megfelelő ujjakat, szólni akart, sírni, ríni, kacagni, sikoltani, üvölteni, kiadni a fájdalmát és az örömét-

És ez volt minden, ami Lu Han-nak kellett.